Szabó József festő- és szobrászművész kiállítása

Egy francia életmű Magyarországon

Szabó József (1925-2010) festő- és szobrászművész kiállítás
2019. szeptember 18. - november 10.
SZIE Apáczai Csere János Kar, 9021 Győr, Liszt Ferenc u. 42.

Szabó József 1925. május 11-én született a Győr-Moson-Sopron megyei Nyúlon, hétgyermekes földműves család negyedik sarjaként. Az elemi iskolát a szülőfalujában, a gimnáziumot Győrben végezte el. Mivel a család megélhetéséhez szükség volt az ő kétkezi munkájára is, az érettségi előtt az apja megtiltotta, hogy további tanuláson gondolkodjon. Bár engedett az apai szigornak, nem mondott le arról, hogy festőművész lesz. Titokban tovább rajzolt s 1946-ban eldöntötte, hogy Budapesten készül fel a képzőművészeti akadémiai felvételijére. Közben megismerte Tóvári Tóth István győri festőművészt, aki a hétvégeken a nyúli hegyekben szokott festeni. Tóvári rendszeresen megnézte a rajzait, s hasznos tanácsokkal, valamint olvasni valókkal látta el. Az olajfestés technikáját is ő tanította meg neki, és sokat mesélt Párizsról, valamint a francia impresszionistákról.

1947-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Akadémiára, ahol 1953-ban festő diplomát, s mellé két éves állami ösztöndíjat, később állami megbízásokat kapott. 1955-ben megállapította, hogy sem a szabadon alkotásra, sem a továbbfejlődésre nincsen lehetősége, csak az idejét vesztegeti. Ekkor gondolt először arra, hogy Párizsban szeretne továbbtanulni. 1956-ban, amikor kitört a forradalom, boldogan várta, hogy megvalósul végre az álma, de a forradalmat leverték. A határok megnyitásának napján élete legnehezebb döntését kellett meghoznia: maradjon, vagy menjen? Mindent mérlegre tett, és az utóbbit választotta. Művész diploma és francia nyelvtudás birtokában az osztrák és francia gyűjtőtáborból hamar továbbengedték.

1956. november végén a párizsi Képzőművészeti Főiskola festő szakán mesterképzésre jelentkezett. Mestere Maurice Brianchon tanszékvezető tanár, pár emlékezetből festett kép alapján azonnal felmérte a tudását, és a legtehetségesebb diákjainak fenntartott műteremben adott neki helyet. 1958-ban az akadémián megnyerte a magyar festőhallgatók csoportos kiállításának a fődíját, a következő év május 17-én pedig elnyerte a mester fokozatot.

Újabb kétéves állami ösztöndíjjal a nizzai Képzőművészeti Főiskolán folytatta és fejezte be művészeti tanulmányait.  Önálló festői pályája Franciaországban indult, ott teljesedett ki, és 2010-ben bekövetkezett halálával ott ért véget.

Szabó József egész életében az igazságot és a tökéletességet kereste. Tiszta gondolkodású, éleslátású, az életet mélyen átérző, elhivatott festő-, rajz- és szobrászművész volt. Művészi szemléletét szilárd alkotóelvei, a perfekcionizmusa, a küldetéstudata, az akadémiákon megszerzett kimagasló tudása, a kortárs egyetemes művészeti törekvések közvetlen ismerete, a Magyarországról magával vitt tapasztalások, élmények és emlékek, és a családja szeretete iránti örök sóvárgás formálta. Pályakezdése zökkenőmentes volt, s ahogy az akadémiai tanárai jósolták, fényes jövőt előre vetítve, gyorsan ívelt felfelé.

Élete első egyéni kiállítását 1965-ben Madridban rendezte, ahol a sajtó, a rádió és a televízió is kiemelten foglalkozott vele, s a kritika a tárlatát az év legjobbjaként értékelte. 1966-ban a párizsi első önálló tárlatát rendezte. A megnyitó előtt a teljes kiállítási anyagot megvásárolta egy francia származású, amerikai műgyűjtő és kizárólagos szerződést ajánlva meghívta a festőt Amerikába. Az út, ami megnyílt előtte műveinek washingtoni, chicagói és los angelesi önálló-, és csoportos kiállításokon való bemutatását követően, kézzelfogható közelségbe hozta számára a hírnevet és az anyagi jólétet. De mert meglátta, hogy a legjobb galériákat is ugyanaz a profitéhség hajtja, mint a kereskedelmet, s belegondolt, hogy ha folyamatosan növekednek a megrendelései, pár év múlva ugyanúgy nem maradna ideje a művészete továbbfejlesztésére, mint korábban Budapesten, felbontotta a szerződését, összecsomagolt, és visszatért Párizsba.

Hogy a megélhetése biztos legyen, egy darabig alkalmi illusztrációs munkát vállalt és szobrászműhelyben dolgozott segédként, a szobrászatához köthető első rajzai ekkor készültek. A kulturális minisztérium kamatmentes kölcsöntámogatásával megvásárolt egy házat a Szajna-part közelében, melyet saját kezűleg felújított. A tetőtérben kisebb műtermet is sikerült kialakítania, így hamarosan megalkotta legszebb absztrakt expresszionista képeit. Elmélyült alkotómunkáját a párizsi diáklázadás és az azt követő tüntetések előbb a szolidáris érzéseit kifejező művek megalkotására késztette, majd megfestette első szürrealista képeit, amelyekben közös kontextusba kerültek az egymástól független, legdrámaibb, addig fel nem dolgozott otthoni élményei.

Egyre elviselhetetlenebbnek érezte Párizst, azt hitte, forradalom tört ott ki, s fájdalommal élte meg a leverését. Egykori tanárai és szituacionista barátai marasztalása ellenére, eladta a házát, és egy 300 lelket számláló, dél-francia kistelepülésre, Fons-sur Lussanba költözött. Itt kezdte el szisztematikusan felépíteni az életművéből legjobban ismert, fantasztikus művészetét, melyben szürrealisztikus kifejezési eszközökkel előbb egyedülálló személyes mitológiát teremtett az emberiség múltjának és művészetének, majd a jelenének a saját nézőpontú újraértékelésével, majd részleteiben alaposan  kidolgozva megalkotta a maga különleges jövőképét, egy új világot, melyben nem léteznek társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek, egyetértés és szeretet honol, s az egymás iránti tolerancia a személyiség szabad kibontakozását teszi lehetővé.Alkotásait – melyek világteremtésének egy-egy fázisát fogták át -, 1973-ban Milánóban, majd Svájcban, Belgiumban, 1975-ben pedig a második párizsi önálló tárlatán mutatta be. Utóbbival párhuzamosan részt vett egy párizsi nemzetközi képzőművészeti fesztiválon és egy országos képzőművészeti pályázaton, s még az évben kiállítást rendezett Baselben és Brüsszelben is. Ebben az egyetlen évben három rangos művészeti díja és két magas állami művészeti kitüntetést nyert el Párizsban és Brüsszelben. A francia kritika a fantasztikus festészet legnagyobb mesterei közé (Bosch, Brueghel, Grünewald, Goya, Dali, Magritte, Max Ernst, Paul Delvaux és Chirico) helyezte a művészt. Párizsi egyéni kiállításáról a televízió is hírt adott, amely média két év múlva a művészről készült negyedórás, rendkívül igényesen megalkotott riportfilmet is többször a műsorára tűzte. E sikerek megerősítették őt abban, hogy jó úton halad. Mint minden nagy alkotói periódusa előtt, most is környezetváltozásra volt szüksége, hogy még nagyobb magányban és csendben, a lehető  legintenzívebben dolgozhasson.

Megnősült, s ezúttal nem ment messzire: a fons-sur-lussani Clos Sourisból a falu legtávolabbi, legcsendesebb és legmagasabb pontjára költözött. A táj természeti adottságai és a kilátás a hegy alján megbúvó, gondosan kezelt szántóföldekre, a szülőfalujára, Nyúlra emlékeztette, ahová 1978-ban francia állampolgárként, egyetlen egyszer tért haza. Az apja akkor már nem élt, az anyja pedig hamarosan követte a férjét. Szabó ezúttal egy késő középkori eredetű, 100 éve nem lakott, romos házat vásárolt meg, melyet a feleségével, Jeanine Gautrot-val együtt újított fel. Innen már soha nem vágyódott el, haláláig az életműve kiteljesítésén dolgozott.

1979-től rajzok tömegét alkotta, amelyekkel a következő festészeti korszakát és a szobrászatát készítette elő. Relief hatású és körplasztikai elképzeléseit már 1977 és 1979 között, a képein tette próbára, e műveivel zárta le a figuratív szürrealista alkotói korszakát és nyitotta meg újfiguratív (új-expresszív, vagy transzcendentális művészet) festészetét és szobrászatát. Szisztematikus formai- és nyelvi kísérletei során számos régebbi képét is átdolgozta, másokat továbbfejlesztett és újabb művekkel egészített ki. A kifejezés tisztasága, egyszerűsége és intenzitása mellett festészetének a hagyomány képeivel való integrálása foglalkoztatta. 1985-től, 1996-tól és 1998-tól indult, legutolsó alkotói periódusaiban új összefüggésekbe helyezte az időt, a teret és az embert, s metafizikai tartalmú absztrakt, majd a figurativitást az absztrakttal ötvöző, életteli, mégis fenséges és monumentális képsorozatokat festett. Párhuzamosan ember nagyságú, vagy azt meghaladó gipsz női aktokat és néhány kőszobrot alkotott, melyeket hatalmas méretű, színes vasszobrok követtek. Utóbbiak 2,6-2,8 m-es, festetlen változatát is elkészítette s a szoborrajzaival és a kapcsolódó festményeivel együtt 1991-ben Nîmesben mutatta be. Műveit már 1976-tól főleg a Francia Riviéra városainak művészeti múzeumaiban és galériáiban állította ki. Egyéni tárlatainak sora nagyméretű szobrainak a kivitelezése, majd felesége betegségének elhatalmasodása és a halála miatt azonban teljesen megszakadt. 

Szabó József ezután sem zárkózott el hermetikusan a világtól, de minden idejét művészeti programjának a beteljesítésére fordította. 1995-ben felavatták a sètei polgármester megrendelésére készített, 9 méteres, elementáris erejű szobrát. Utoljára ekkor foglalkozott vele a sajtó. Monumentális szobrászatának további, fotókról ismert alkotásai jelenleg ismeretlen helyen vannak, pedig a kortárs egyetemes szobrászat élmezőnyébe tartoznak.

2010-ben, a művész halálának az évében néhány fiatal alkotó dokumentarista igényű riportfilmet készített vele, mely a maga eszköztelenségével és szinte vágatlan egyszerűségével, fájdalmasan hiteles képet ad a magára hagyott idős mesterről, újabb képeinek a tömegét is megörökítve, melyeken a haláláig dolgozott. Fantasztikus szürrealista alkotói korszakaiban és késői művészetében a szeretet és a jövőbe vetett hit összetartó erejét kívánta végső üzenetként, újabb és újabb mágikus erejű, ikonszerű képekbe sűríteni. Bár már kisgyermek korában az élet árnyas oldala, emigránsként pedig a legnehezebb alkotói életút jutott neki, művészetében mindvégig az ember legfőbb értékékeit kereste és adta tovább alkotásaiban a jövő generációi számára, hogy legyen elég erejük és kitartásuk szebbé és jobbá formálni a saját életüket és ezzel az emberiség jövőjét.

Szabó József – ahogy a felesége írta róla, visszaadja azt a reményünket, hogy az emberiség megújulásának a lehetőségei határtalanok.  Képein maga az élet elevenedik meg. „Végtelenséget magában hordozó jelenléte nagyobb, mint sok élőlényben. Ez az élet átölel minden szüntelen megújuló, meghaladott horizontot.”Szabó József nem csak vágyott a tökéletességre. Valamennyi önálló alkotói korszakában, és valamennyi általa művelt műfajban elérte azt a legmagasabb művészeti szintet, amit a ma már világhírűként tisztelt kortársai is. Zárkózott személyiség volt, aki a magányt kereste, hogy maximális alkotói teljesítményt tudjon nyújtani, s ezért lemondott mindenről, ami az érvényesülését segítette volna, s még csak nem is érezte áldozatnak. Nem a dicsőség és a hírnév, hanem az motiválta, hogy megértsék és végigjárja a maga alkotói útját. Ugyanakkor soha nem titkolta el a kritikáját, és bátran ostromozta a kultúra és a művészet szórakoztató áruvá süllyedését, valamint azt, hogy bár a fejlett kapitalista társadalmak képesek lennének megszüntetni a társadalmi problémákat, semmit nem tesznek az élet elsivárosodása, a művészet lealacsonyítása, a természetrombolás ellen, és a szegénység felszámolása érdekében.

Sok múzeum ezt a 70- es évek végétől ezt már nem szerette hallgatni. Az az intenzivitás, amellyel belehelyezte alkotásaiba a saját személyiségét és a másikba, majd a jövőbe vetett hitét, s ahogyan kitárta a szívét és színt vallott elköteleződéséről, már önmagában kivételessé teszi az emigrációban kiteljesedett művész alkotói munkásságát. Mindemellett, ahogy Monique Bernat írta, Szabónak „saját külön világa van, nem tagadja meg a saját gondolatait, művészi, filozófiai és misztikus gyökereit, amelyek a szülőföldjéhez kapcsolják.”

A SZIE Apáczai Csere János Kar főépületében rendezett kiállításon Szabó József teljes festészeti és rajzművészeti munkásságából kap ízelítőt a néző a 2012-ben hazatért hagyatékból válogatott művek alapján. Ilyen átfogóbb igényű tárlatra eddig még soha nem volt példa, valamennyi korábbi kiállítása egy, legfeljebb két egymáshoz kapcsolódó alkotói periódus eredményeire koncentrált csak, a 2012 utáni magyarországi emlékkiállításai pedig az 1976 utáni fantasztikus szürrealista műveire fókuszált. Szabó József előtt tisztelgünk azzal, hogy a vizuális művészetet oktatókat is képző győri SZIE Apáczai Csere János Kar adott helyet e kiállításának.

N. Mészáros Júlia művészettörténész
Győr, 2019

Szabó József életrajza letölthető innen PDF formátumban.